újra összerak

Lassan 3 hónapja írtam utoljára. Se időm, se energiám nem volt nekiülni, pedig olyan jó lenne megörökíteni ezt az időszakot!

A napjaim monotonitása ellenére hullámvasútnak érzem az anyaságot: egyre többször lubickolok benne, néha hullámokban tör rám a rajongás a kisfiam iránt, tényleg olyan ez, mint a szerelem. Ilyenkor csak ölelem és puszilgatom egyfolytában. Csodálom, hogy mennyit fejlődik napról napra, elolvadok, ha rám mosolyog, vagy kiad valami édes kis hangot. Máskor meg az őrületbe kerget, mert semmi se jó neki, nem tudom megnyugtatni. Ilyenkor nem segít a tudat, hogy ő még csak egy kisbaba, és nem direkt akar kiidegelni a sírásával. De dolgozom rajta, hogy türelmesebb legyek. A fő gond az, hogy az apján kívül nincs segítségem, így elég nehéz feltöltődni. Mit nem adnék érte, ha néha egy órára le tudnám passzolni valakinek, hogy végre nyugodtan elintézzek valamit, vagy csak sétáljak egyet EGYEDÜL! Az első hónapok kétségkívül a teljes önfeladásról szólnak, de aztán elindul a vágy, hogy magamból is visszakapjak egy kicsit. Legalábbis nálam ez van. Egyszerűen szükségem van egy kis feltöltődésre, hogy jó anyja tudjak lenni Illésnek. Máskülönben idegbeteg vagyok, és ez rá is átragad.

De azért egészen kinyílt a világ mostanában az első 6 héthez képest. Sokat járunk a közösségi házba babás jógára, mosipelus klubba, sőt három hete egyedül is belekezdtem egy csoportterápiába. Császárfeldolgozó irodalomterápiás alapon. Már most nagyon sokat adott, ha lesz időm, szentelek neki egy külön bejegyzést. Ami most talán a legfontosabb, hogy az egyik klubban végre megismertem egy anyukát, akivel végre nemcsak a gyerek az egyetlen közös téma. Ők is nemrég költöztek ide, szinte egyszerre mondtuk, hogy jó Vác, csak egyelőre kicsit magányos. Na azóta már ez sincs így, egész sokat találkozunk, ő is jár a császárfeldolgozós csoportba, nagyon sok a közös pont.

Pár hetes kora óta csinálok kisebb fordításokat, de két hete bevállaltam egy nagyobb projektet. Nem nehéz, egy kvíz kérdéseinek és válaszainak a fordítása, de rengeteg. Azt hittem, menni fog, de rá kellett jönnöm, hogy lehetetlenség Illés mellett ennyit teljesíteni. Most pont abban a korban van (4,5 hónapos), hogy szinte alig alszik, de egyedül még nem nagyon játszik el, folyton szórakoztatni kell. Majd ha már tud ülni, remélhetőleg jobb lesz a helyzet. Szerencsére a fordítás egy részét le tudtam passzolni egy ismerősnek, így már vállalhatóbb a dolog. Még 2 hetet kell kihúzni, aztán tuti nem vállalok el nagyobb munkát egy darabig. Csak akartam egy kis pénzt keresni, csinálni valami “értelmeset”, a gyeden kívül is beszállni az anyagiakba. De rá kellett jönnöm, hogy ez ennyit nem ér, sokkal fontosabb, hogy türelmes legyek a gyerekemmel. Elbeszélgettünk erről G.-vel, és ő is megerősített ebben. Most az a feladatom, hogy vele legyek, ezért kapok az államtól “fizetést”, nem kéne szarul éreznem magam, amiért nem dolgozom mellette. Ezt is sikerült helyretenni, meg szerencsére más téren is javulnak a dolgok. Tegnap tartottunk egy romantikus estét borral (egy pohár belefér este, amikor jó pár óráig nem kell szoptatni), masszázzsal, gyertyafénnyel. Kezdünk visszatalálni egymáshoz. Valahol olvastam, hogy a gyerek megszületésével a férfinak meg kell tanulnia apává válni, a nőnek meg újra nőnek éreznie magát azon túl, hogy anya. Ezzel nagyon egyet tudok érteni.

Reklámok

baby blues

Hétfőn megvolt a szülés utáni hathetes kontroll, hihetetlen, hogy megy az idő! Elvileg minden rendben, a heg szépen gyógyul, a doki azt mondta, most már sportolhatok is, és lehet újra nemi életet élni. Hát, nem tudom erre mikor kerül sor, egyelőre ha tehetem, inkább alszom. Meg az is fura, hogy még a vizsgálat is fájt, olyan, mintha tökszáraz lenne minden, nem olyan, mint előtte. Olvastam, hogy a szoptatás miatt termelődő prolaktin hormon tehet róla, ami jó hír, mert egy darabig még tuti szoptatni fogok, szóval nem fog változni a helyzet.

Az első napok itthon határozottan jobbak voltak, mint a kórházban. Végre volt segítségem, nem rám hárult az egész felelősség, és G. csodásan bánik Illéssel! Az első hetekben sokat sírtam, ez is a hormonok játéka; hol azért, mert boldog voltam és meghatódtam (G. virággal és lufikkal várt minket), hol a kimerültségtől és kétségbeeséstől. A gyerekágyas időszakra (az első 6 hét) senki sem készít fel. Én legalábbis csak a szülésre készültem úgy igazán. Olyan, mint amikor kedden és szerdán is van vizsgád, és csak a keddire tudsz koncentrálni, aztán a vizsga után ott állsz hullafáradtan, mert hajnalig tanultál, hogy hopp, most még a holnapira is készülni kéne. Szóval elég kemény időszak ez, a baba minden cukisága ellenére is. Az első 3 hétben itthon volt velünk G., hál’ istennek, a cégnél van paternity leave, ami 1 hónap a Magyarországon szokásos 5 nap helyett. Mivel viszont Illés 2 héttel később érkezett, és ő végig itthon volt velem, 3 hét után visszament dolgozni. Először ijesztő volt, hogy kettesben leszünk csak, így pár hét elteltével már kezdek hozzászokni. Alapvetően Illés nagyon nyugodt, alig sír, könnyen érthetőek a jelzései, szinte nincs is olyan, hogy ne érteném, mi baja. Mégis nagyon fáradt vagyok, talán az állandó felelősségtől. De ami a legnagyobb kínokat okozta/okozza, az sajnos a szoptatás. Ismét egy dolog, aminek természetesnek kéne lennie, mégsem az. Sok munka és fájdalom árán tudom csak etetni. Sajnos már a kórházban kisebesedett a mellem, ami csak egyre rosszabb lett. 1 hónap után szántam rá magam, hogy kihívjak egy szoptatási tanácsadót, aki segített a technikában, és javasolt egy antibiotikumos krémet, mert már annyira para volt a helyzet, hogy magától nem épült volna vissza (konkréten darabok hiányoztak belőle). Ennek 2 hete, és most már egészen jó a helyzet, az egyik már szinte teljesen meggyógyult. Igazából a feszültségeim nagy részét ennek köszönhettem, ugyanis az első hetekben a baba nagyon sokat akar szopizni, és ha téged rettegéssel tölt el a tudat, az nem valami szerencsés.

A másik nagy akadály az (volt), hogy egyedül egy lépést se tudtam vele tenni. A császáros heg miatt nem mertem nagyon emelgetni a babakocsi hordozójával együtt, főleg nem 3 emeletet cipelni, így maradt a kendőben hordozás. Igen ám, csak amíg ilyen érzékeny meg sebes a mellem, az se egy kéjutazás. Szóval kb. 5 hétig csak akkor léptem ki a házból, ha G. itthon volt, és együtt el tudtunk menni sétálni. Mondanom sem kell, egy olyan embernek, aki előtte aktívan járt el mindenhova, a terhesség alatt is sok programot szervezett, ez maga a pokol. Telefonálni se nagyon tudtam, mert mindig attól féltem, hogy sírni fog Illés, eleinte meg se kedvem, se erőm nem volt beszélgetni. Főleg nem a kéretlen tanácsokat hallgatni, vagy azt, hogy “érdekes, nekem semmi gondom nem volt a szoptatással”. Ami leginkább jólesett, az a sorozatok bambulása Netflixen, főleg, ha még related is. Találtam is kettőt, egy ausztrál meg egy kanadai sorozatot, ami kifejezetten vicces, és nem az anyaság rózsaszín, idealizált verzióját mutatja be, hanem a kőkemény valóságot: The Letdown, Workin’ Moms. A harmadik sorozat, ami nem ennyire related, de azért van benne váradósság, babázás, gyereknevelés, és az egész olyan üdítő, a Jane the Virgin. Az egész arra épül, hogy kifigurázza a szappanoperákat, és ezt zseniálisan teszi.:) Ilyen címmel biztos nem álltam volna neki nézni, de egy barátnőm ajánlotta, amikor még azon paráztam, hogy megforduljon a farfekvéses babám (a sorozatban van egy ilyen rész).

Most jutottam el oda, hogy többre vágyom. Újra elkezdtem olvasni, és a mozgást is egyre inkább fontolgatom. Először valami itthoni tornával, hulahoppal akarok kezdeni, aztán jöhet valami csoport, ahova babástul el lehet járni. Csak az a kár, hogy minden olyan rohadt messze van, és én nem vezetek. Ha elég erős leszek már, felelevenítem a tudásom (és megújítom az orvosi alkalmasságimat, mert vagy 2 éve lejárt).

Egyébként Illés egyre érdekesebb, most már végre egyre többet mosolyog úgy igazán, nem akaratlanul vagy álmában. Kimutatja, hogy ha örül, vagy tetszik neki valami. Sokat énekelek neki, azt kifejezetten szereti. És elvégeztünk egy babamasszázs-tanfolyamot is.:)

szüléstörténet

Ahogy a cím is mutatja, ez a bejegyzés a szülésemről fog szólni. Főként terápiás céllal, meg hogy ne felejtsem el, milyen volt (mondjuk azt nem hinném). Szóval akit nem érdekel vagy nem szeretné, hogy elvegyem a kedvét az egésztől, ne olvasson tovább.

.

.

.

Pénteken lesz egy hónapja. Négy napja voltam már kórházban, és 41+5 napnál jártunk, amikor végül beleegyeztem, hogy segítsünk rá a dologra, mert úgy látszik, ez a gyerek már sosem akar magától kibújni. Már vasárnap be kellett volna feküdnöm a kórházba, de a vizsgálat után a doki azt mondta, annyira nem látszik semmi változás, hogy keddig biztosan nem is próbál indítani, mert csak kínlódás lenne a vége. Így saját felelősségre még hazajöttem, és bíztam a természetben meg a házi praktikákban. Mindent kipróbáltam a bábakoktélt leszámítva. Persze semmi sem jött be, és kedd reggel indultunk újra a kórházba. Kb., mintha a kivégzésemre mennék. Ekkor azért már elfogadtam, hogy jobb lesz nekem ott bent, a hó is nagyon rákezdett, és nem akartam idegesíteni a családomat sem, na meg tovább konfrontálódni a dokival. Aztán kiderült, hogy abba a szobába kerülök, ahol az a csaj fekszik, akivel a Facebook csoportban már beszéltem, és hasonló cipőben jár. Így egész elviselhetőek voltak a bent töltött napok, egymást próbáltuk erősíteni, és egész sok közös dolgunk volt ezen kívül is.

Szerda éjjel már alig aludtam, rendszertelenül voltak összehúzódásaim. Csütörtökön reggel fél 9-kor kaptam egy negyed méhszájérlelő (prosztaglandin) tablettát, amitől 1 óra múlva nem túl erős fájásaim lettek, kb. 2 percenként. Rátettek ctg-re, egy darabig ott szenvedtem, aztán elküldtek, hogy pihenjek a szobámban, és ha semmi sem történik, este 7-kor jöjjek vissza újabb ctg-re. Előtte volt még egy vizsgálatom, ahol a magzatvíz tisztaságát nézték. Teljesen elkeseredve vonszoltam magam vissza a szobába, hogy tökegyedül próbáljam elütni az időt estig, és elviselni a fájdalmakat. G.-t elküldtem, mondván úgyse indul még be a dolog. Bugyira vetkőzve bebújtam az ágyba, és próbáltam elaludni. Közben benézett hozzám a dokim, hogy ő most hazamegy, de hívjam, ha bármi történés van. Amint becsukódott mögötte az ajtó, éreztem, hogy valami meleg zúdulni kezd. Elfolyt a magzatvíz. Nagyon furcsa érzés, nem lehet leállítani, és percek alatt eláztatott mindenemet. Felkaptam egy köpenyt, és kirohantam a folyosóra, hátha még utolérem a dokit. Persze már nem volt ott, és amikor mondtam a nővéreknek, mi a helyzet, rögtön kérték, hogy szaladjak át a szülőszobához, hogy ott megvizsgálhassanak. Nem volt nálam semmi, vissza akartam menni a szobába, de csak sürgettek, hogy menjek. Így odasétáltam, még mindig csorgott a cucc a lábamon, elég megalázó volt. A szülőszobára be kell csengetni, és mindig van előtte jó pár várakozó. Elég fura érzés volt a tocsogó papucsomban ott álldogálni. Végre beengedtek, megvizsgáltak, átküldtek megint ctg-re (ahol jól lecsesztek, miért nem vagyok felöltözve). 1 óra múlva visszaengedtek a szobámba, végre tudtam telefonálni, és áthoztam a szülőszobás csomagomat. Újabb órák következtek a vajúdóban, ahol a ctg gépek vannak. Itt már legalább tudtam kommunikálni a családdal. A vajúdóban főleg olyanok voltak, akik programozott császárra vártak, és mindenkivel ott lehetett a párja. Ekkor még sajnáltam őket, hogy műtétjük lesz, de mennyivel jobban jártak! 15 perc elteltével már tolták ki őket a műtőből a babájukkal… 5 óra körül jutottunk el oda, hogy valami fejlődést tapasztaltak méhszájügyileg, 2 ujjnyi volt, így készülődhettem a szülőszobába, ahová már G. is bejöhetett. Előtte még kaptam egy jó kis beöntést…

A szülőszoba szinte megváltás volt, este 6 körül jöhettem át ide. Az alternatív szobát választottam, ahol nincsenek gépek, az egész nem néz ki kórházi szobának: van benne egy kád, egy francia ágy, labda, bordásfal, szülőszék stb. A szülésznőm betett valami lágy zenét és gyertyákat gyújtott. A doki meg is jegyezte, hogy tiszta thai masszázs szalon.:D Neki nagyon nem ez a stílusa, de tiszteletben tartotta, hogy nekem ez esik jól. És tényleg egészen jó volt, váltogattam a testhelyzeteket, kb. 5 percenként volt összehúzódásom, de nem túl erős. A legjobb az volt, amikor a kádban zuhanyozgattam magam, de a labdán is jólesett ülni. G. időnként masszírozott, beszélgettünk a fájások között. A szülésznő csak időnként jött be, ami pont elég is volt. A doki 1 óra elteltével megvizsgált, és sajnos megállapította, hogy semmit se haladtunk tágulás terén. És szerinte be kéne kötni az oxitocint, mert így nagyon ki fogok fáradni, mire a kitoláshoz érünk. Kértem, hogy egy darabig várjunk még ezzel, mert minél több a beavatkozás, annál nagyobb az esély, hogy nem fog menni természetes úton. Beleegyezett, és mondta, hogy neki most el kell mennie, de azonnal jön, ha van valami. Itt újabb órák teltek el, többször el is aludtam közben, hogy erőt gyűjtsek. Sajnos a fájások nem lettek se gyakoribbak, se erősebbek, ezért nem tudott tovább nyílni a méhszáj. Éjjel 1 volt, amikor az abszolút természetes szülés párti szülésznőm is elismerte, hogy innen nem jutunk tovább, sajnos szükség van az oxira. Ehhez át kellett mennünk egy másik szobába, ami már egyáltalán nem volt se otthonos, se barátságos. Fel kellett feküdnöm a szülőágyra, ami még csúszkált is, és bekötötte a cuccot, így már szabadon nem is mozoghattam. Innentől a ctg-t is folyamatosan néztük. Az oxi brutális fájásokat csinált, és sajnos egy-egy nagyobb fájásnál esni kezdett a baba szívhangja. Senkinek se kívánom az érzést, hogy rettenetesen szenvedjen, és közben még azzal is szembesüljön, hogy a baba nincs jól. Az okát nem lehetett pontosan tudni, de a szülésznőm ekkor már császárra készített. Fél 3 körül megjött a dokim, mondtam neki, hogy elfogadtam a császárt, de ahogy megvizsgált, tök fellelkesült, mert már 3 ujjnyira voltam nyitva. Azt mondta, ha már ennyit kibírtam, adjunk még neki egy órát, hátha sikerül mégis természetes úton megszülni. A baba szívhangja csak az összehúzódásoknál volt rossz, így szerinte még várhatunk egy kicsit, mert alapvetően nem lehet baja. Másfél óra telt el, négy ujjnyi volt a méhszáj, és azt mondták, már csak az egyik felén van meg, az már tényleg semmi. Ha ott is eltűnik, jöhet a kitolás. Csak újabb fél óra elteltével se tűnt el, a szívhang pedig ugyanúgy aggasztóan esett. Végül áthívták az ügyeletes orvost is, aki azt javasolta, legyen mégis császár, mert ez még mindig órák kérdése lehet, és a babát nem kéne veszélyeztetni. Így hajnali 5 óra után megvolt az ítélet, másodjára is kimondták, hogy akkor műtét.:( Leszedték az oxit, de a fájások nem szűntek meg, talán ez volt a legrosszabb rész az egészben. Tudtam, hogy most már tényleg felesleges fájdalom, össze voltam törve, hogy nem sikerül a természetes szülés ennyi kínlódás után, így már nem tudtam a légzésre koncentrálni, ahogy előtte. A saját lábamon kellett átsétálnom a műtőbe, ahol beadták az epidurális érzéstelenítést a gerincembe két fájás között, nehogy megugorjak tőle. Innentől már jó volt, tényleg nem éreztem semmit, csak azt, hogy “húznak-vonnak”. Mondták, hogy esetleg hányingerem lehet vagy hányhatok is műtét közben, ez tök normális. Itt már csak röhögni tudtam, hogy még hová fokozódhat ez a borzalom, mi fog még belőlem folyni, de szerencsére nem lettem rosszul. Ugye már a vajúdás során van tágulási vérzés, tehát időről időre folyik belőled valami véres cucc. Én erre se voltam igazán felkészülve.

Maga a műtét csak pár perc volt, végig éber voltam, de szerencsére nem láttam semmit. Egyszer csak odaszólt a doki, hogy van egy kis mióma a méhemben, azt is kikapja. Aztán utána nem sokkal mondták, hogy akkor kiemelik, és hallottam, ahogy felsírt. Láttam, hogy átviszik a másik szobába, ahol G. várt a szülésznővel és a csecsemőssel. Gyorsan lemosták, lemérték stb. Sajnos rögtön elvágták a köldökzsinórt, nem várták meg, hogy leálljon a pulzálás, és szőrkontakt se volt (nem tették az apuka mellkasára). De aztán odahozták a fejemhez, megpuszilhattam. Olyan kis édes volt, nézett áthatóan, és már nem sírt. Amint végeztünk, betoltak a szobámba, és rám tették Illést, aki rögtön szopizni is kezdett. Császáros babához képest nagyon ügyes és erős volt, büszke voltam rá. El se hittem, hogy végre kint van! Kaptunk 2 órát így hármasban, de a vége felé már majd leragadt a szemem, és G. is rettentő fáradt volt. Nem kellett volna reggel 7-re odahívnom a kórházba…

Miután elvitték a babát és G. is elbúcsúzott, elaludtam, de csak 2 órára kb. Utána az izgalomtól nem tudtam, folyamatosan csak pörgettem a fejemben a dolgokat. Fájdalmat ekkor még nem éreztem, és azt se, hogy van egy súlyos homokzsák a hasamon. Kaptam infúziót, volt katéter is bekötve, és délután fél 3 volt, amikor segítséggel felkelhettem. Fel voltam készülve rá, hogy szar lesz, de ez minden képzeletet felülmúlt. Nagyon hálás voltam a szülésznőnek, aki egész nap a segítségemre volt, mindig mondta, mi lesz a következő lépés, ez biztos pont volt. Miután felkeltem, bekísért zuhanyozni. Utána egy lepedőbe csavart, hogy ne vérezzem össze a saját törölközőmet. Az egész olyan szertartásos volt, és később láttam, ahogy más császáros anyukákkal is végigcsinálják ugyanezeket. Furcsa, de így egy hónap elteltével is sírhatnékom van, ha ezekre gondolok. Egyébként közvetlenül a szülés után nem sírtam, csak másnap reggel, amikor mentem Illést elhozni a csecsemősöktől, és kimondtam, hogy a kisfiamért jöttem. Kitoltam a folyosóra, és csak folytak a könnyeim. Olyan bénának éreztem az egészet, hogy pont ettől sírom el magam, de valahogy akkor tudatosult bennem úgy igazán, hogy ő az én kisbabám.

Azt elfelejtettem írni, hogy azért esett a szívhangja, mert nem sikerült neki jól beilleszkedni a szülőcsatornába, másfelé nézett, mint kellett volna. “Beilleszkedési rendellenesség”, ez állt a papíron. Ezért hiába is próbálkoztunk, nem tudtam volna rendesen megszülni. A doki azt mondta, száz évvel ezelőtt nem lett volna jó vége az egésznek. Egyébként ő is és a szülésznő is nagyon sajnált, mert tényleg rengeteget küzdöttem, hogy ne császár legyen. Azt mondta, még nem látott olyat, aki ennyire türelmesen viselte volna, és így kitartott volna végig a természetes út mellett. De összességében jobb ez így, mert legalább mindketten egészségesek vagyunk, és ez a lényeg. Csak annyira elkeserítő, hogy akármennyire is készültem lelkileg, fizikailag, jógáztam, hittem a természetben, a valóságban sajnos mégsem úgy megy. Ha van egy kis komplikáció, az egész mit sem ér.:( És valamiért manapság egyre többször van. Aznap is szinte csak császárok voltak, és a babás fb csoportban is majdnem 50-50% a természetes és a császáros szülések aránya. Vajon miért van ez így?

Nagyjából ennyi, egy következő bejegyzésben majd folytatom, milyen volt utána a kórházban és aztán itthon az első napokban.

“kismami”

Szélsebesen rohant el ez az ősz, és igazából semmire se volt időm a munka, a fordítás, a lakásvásárlás és a babadolgok beszerzése mellett. De az előző hosszú hétvégén és ezen a héten (szabin vagyok) végre fellélegeztem. Jó, még az utolsó simításokat végzem a szövegen, de annyira jó, hogy van időm főzni, sétálni, sorozatot nézni, olvasni. Napközben egyedül vagyok, G. Vácon felújít (holnap megyek csekkolni az eredményét), de most jó ez is. Hetente megyek jógázni, és annyit sétálok, mint soha azelőtt. Biztos hozzátesz az is, hogy csodaidő van, sosem élveztem még ennyire az őszi napsütést. Végre vettem új telefont is, így van helyem appoknak, többek között lépésszámlálónak is, ami fura módon motivál.:D A napokban mindig megvolt a tízezer lépés.

Csütörtökön lesz a 32. hét, durva, hogy már ilyen közel vagyunk a kiírt dátumhoz. Egyelőre nem félek, meg igyekszem minél kevesebb dolgon parázni. De pl. legutóbb harántfekvésben volt, ami azt jelentené, hogy hiába készülök természetes szülésre, hiába relaxálok, jógázom, olvasom A szülés, ahol én irányítok könyvet, élből császár lenne. Amit meg nem akarok, de el kell fogadni, hogy azért nem olyan biztos, hogy én irányíthatok. Ez a legnagyobb tanulság nekem eddig ebben az egész várandósság témában, hogy rohadtul nem lehet irányítani a dolgokat, csak jönnek maguktól. Kenegetheted magad olajokkal, ha olyan a genetikád, úgyis megreped a bőröd. Épp múlt héten fedeztem fel két helyen a csíkokat, eléggé le is sokkolt, mert már azt hittem, megúszom a dolgot. De próbálok mindent elfogadni, ami most történik. Lehetne sokkal rosszabb is, nekem csak a hátam meg a derekam szakad le, de ahogy hallom, másoknak egész sor más baja is van. Beléptem ilyen ciki nevű csoportokba, ahol a sorstársaim elvileg erőt adhatnának, de az egész csak olyan, mint amikor vizsgák előtt paráztatják egymást az emberek.:D Hihetetlen, mennyi sötét ember gyűlik össze ezekben a csoportokban, és még mindig nem veszi be a gyomrom a szavakat, amiket ott használnak: kismami, pocaklakó, szeretetgombóc (!). Apropó, gombóc. Egyre inkább az vagyok, G. már egy ideje úgy is hív. Tegnap olyan jógán voltam, ahol van tükrös fal, és hát egészen meglepődtem, hogy ki az a gömb, aki emelgeti a végtagjait a mellettem lévő tükörben. Néha persze egészen szépnek látom magam, csak nem szexuálisan vonzónak. És ez baj, mert ha én nem érzem magam annak, akkor nem csoda, ha G. se. Mármint ezt így nem mondta ki, de tökre észreveszem, hogy inkább csak ellágyulva néz, meg simogatja a hasam, nem úgy tekint rám, mint előtte. Hát, nem tudom, ezzel mit lehetne kezdeni, de remélem, nem itt ért véget a szexuális életem.:D

Amúgy annyira nem akadályoz a terhesség semmiben, próbálok eljárni helyekre, meg a körülményekhez mérten folytatni mindent ugyanúgy. Voltunk Simon M. könyvbemutatóján, aki tíz éve a költőszerelmem. Beálltam dedikáltatni is, kurva hosszú volt a sor, de úgy voltam vele, ha már itt vagyunk, kivárom. Erre öt perc elteltével odajött egy szervező, hogy jaj, kismama, jöjjek előre. Szabadkoztam, hogy köszönöm, elvagyok itt is, meg ki tudom várni, de nem hagyta annyiban, így végül előrementem. De olyan égőnek éreztem az egészet, hogy azt elmondani nem lehet. Nem segített az se, hogy állt a sorban egy csomó tini, és az egyik még be is nyögte, hogy ez milyen ciki. Utána meg S. M. kérdése: “Na, hol a kismama?“. Nem mondom, örültem, hogy ilyen figyelmes a szervező, és tényleg nem bántam, hogy nem kell még egy órát ott állnom, de értitek, olyan kellemetlen ez. Jobban szeretném, ha nem veszne el az énem, és nem folyamatosan az állapotomra utalva hivatkoznának rám az emberek.

Málta, Prága, Illés

Most valahogy még gyorsabban mennek a napok, mint általában. Mindjárt vége a nyárnak, amit a forróság miatt nem bánok, de egyben vészesen közeleg a fordítás leadásának határideje is. Az első 2 hónapban gyakorlatilag alig kezdtem bele, úgy lefoglalt az új munkahely meg a várandósság, de most pár hete mindennap próbálok haladni vele. Egészen tetszett amúgy a könyv, most már nagyobb kedvvel dolgozom rajta. 100 oldal van meg a 350-ből, és október végén kell leadnom. Annyira nem lehetetlen küldetés, de ha belegondolok, hogy októberben még ott a költözés is…

Nagyon aktívan telik egyébként a nyár. Július közepén nyaraltunk pár napot Máltán. Szerencsére addigra kihevertem az ex nevén szólítós incidenst, és tudtam élvezni az egészet. Rohadt meleg volt, még egyszer biztos nem megyek főszezonban mediterrán országba. De összességében szuper volt, mindennap fürödtünk a tengerben, így azért a hőség is elviselhetőbb. A kedvencem egy sziklás partszakasz volt, ahova fél óra volt motorcsónakkal eljutni, és gyönyörűszép, még viszonylag érintetlen részre kerültünk. Sokkal jobban bejött, mint a kiépített, homokos tengerpart. Arra rá kellett jönnünk, hogy mindketten utáljuk. Első nap egy ilyen strandra mentünk (Golden Beach, tök jól hangzik, mi?). Hát, mi csak szenvedtünk. Olyan forró volt a homok, hogy a vízig meg a kajáldákig eljutni is kihívás volt. A cuccaink meg telementek homokkal. Eszembe is jutott Anakin kínos monológja a SW 2. részéből („Nem szeretem a homokot. Túl durva, érdes, ingerlő. És behatol mindenhova”). Végül is tökre igaza volt.:D. Szóval a sziklás rész ennél sokkal jobb volt, de mivel nem biztos az úszástudásom, a legszélén maradtam. Találtam egy jó kis sziklamélyedést, oda bevettem magam, és élveztem a hullámzást. De harmadik napra sikerült megtalálni a nekem legideálisabb partot, a kavicsosat. Ezt már eleve úgy kerestük, hogy olyan part, ahova gyerekekkel is lehet jönni, de mégse homokos. Málta egyébként a fővárost (amibe teljesen beleszerettem) leszámítva elég lepukkant, gettós. A szállásunk is egy ilyen részen volt. Ráadásul az airbnb-s lakásunk is konkrétan mocskos volt. A képeken még halványkék fürdőszobai szőnyeg barnás volt, és a hostunk azzal kezdte, hogy a padló koszosnak tűnik, de igazából nem az. Hát, nagyot hazudott.:D A gasztronómiai résszel viszont teljesen elégedett voltam, főleg tengeri herkentyűk voltak. Készültem egy listával, mi az, amit szabad ennem (egy csomó hal nem ajánlott terhesen a higanytartalma miatt 😦 ).

Pár napja pedig Prágában jártunk egy koncert miatt. Ez volt a harmadik prágai utam, de még mindig nem untam meg. Teljesen olyan, mint egy kisebb és tisztább Budapest. Egy csomó félelmem volt ezzel az úttal kapcsolatban. Pl. hogy lépést tudok-e majd tartani a többiekkel. De szerencsére nagyon lusták voltak (köze lehetett hozzá az este elfogyasztott sörmennyiségnek is), így csak egy igazán turistáskodós, jövős-menős napunk volt, a többi nagyon laza volt. Már rég pihentem ennyit. Vettünk egy plüss Kisvakondot, hogy majd odaadhassuk a babának, hogy itt már ő is velünk volt.:) Az egyetlen negatívum a vonatjegy volt. Egy hónappal előtte megvettem, és mint ez az utazás közben kiderült, az ügyintéző nem állította át a dátumot, így csak a vásárlást követő 3 napban volt érvényes… A helyjegyeknek persze stimmelt a dátuma, és én természetesen csak ezt ellenőriztem, feltételezve, hogy akkor biztos a menetjegy is oké lesz. Sajnos naiv voltam. Odafelé úton megúsztuk, elengedett a magyar kalauz, a cseh és a szlovák pedig nem vette észre a dátumot. Hazafelé viszont 2-en is megvetették velünk újra a jegyet, száz euró mínusz. Viszont másnap bementem az ügyfélszolgálatra, kitöltöttem egy feljegyzést, amihez csatolták az összes jegyet, és elvileg visszatérítik a plusz jegyek árát, mert egyértelmű pénztárhiba volt. Még jó, hogy eltettem az összesítő nyugtát is.

A másik pozitív fejlemény, hogy végre lejárt a próbaidőm, és beszéltem a főnökömmel. Nagyon jól reagált, azt mondta, nem kellett volna ezen aggódnom, családbarát intézmény vagyunk, és a baba nagyon jó hír. Még azt is megemlítette, hogy a kormány támogatja a gyed melletti munkavállalást, szóval a részmunkaidő is működhet majd egy idő után. Szóval nagy kő esett le a szívemről, és végre nem kell többé titkolóznom. Ami már nem is nagyon menne, mert hirtelen nagyot nőtt a hasam. Mintha Illés (elég biztos, hogy így fogják hívni) megérezte volna, hogy oké, most már megmutathatom magam. Nagyon sokat mocorog is egyébként, és már kívülről is lehet érezni. Annyira furcsa ez az egész, de izgalmas is meg szép is. Próbálom kiélvezni minden percét.

call me by… her name

Tegnap nagyon furcsa estém volt. Vácon voltunk, G. régi barátjával volt program. Szalonnát sütöttünk a kertben, a többiek iszogattak, tök jó volt a hangulat. Beszélgettünk mindenféle aktuális dologról, és amikor G. azt magyarázta, hogy miért akar megvárni a hitelfelvétellel (még egy hónapom van a próbaidőmből), az EXE nevét mondta. Akivel tíz évig voltak együtt, és nekem a kapcsolatunk elejétől fogva kibaszott esőfelhőként lebeg a fejem fölött. Egyszerűen nem tudtam megemészteni, hogy valakivel ekkora múltja van, közös baráti köre stb. De a négy év alatt, mióta együtt vagyunk, még mindig sikerült eltalálnia a nevemet. Azt is nagyon jól tudja, hogy nekem ez fájó pont az elejétől fogva. Iszonyat kínos volt az egész szituáció. És ott helyben még bocsánatot sem kért, hanem elkezdte magyarázni, miért ezt a nevet mondta, és hogy ennek semmi jelentősége. Állítólag ehhez a barátjához meg az ilyen iszogatós estékhez egyszerűen az excsaját köti, mert annyi ilyen volt régen. A srácot is rajta keresztül ismeri. Egyébként még ő is rátett egy lapáttal, mert bevallotta, hogy amikor “G.-ékat” emlegeti, sajnos a mai napig a másik csajjal ugrik be neki, mert ők tényleg olyan hosszú ideig voltak együtt, hogy nehéz ezen túllépni. Jó, azt elismerem, hogy nem volt még sok idejük hozzám szokni, mert Kínában élnek, és csak évente találkozunk, szóval láttak vagy háromszor, de ez a szöveg akkor se segített a helyzeten.

G. magyarázta még egy darabig a bizonyítványát, de nem akartam hallani erről az egészről, csak azt, hogy végre beszéljünk másról. Nem akartam jelenetet rendezni, lelőni a bulit, úgyhogy pár órán át még mosolyogva elcsevegtem mindenkivel, de amint ketten maradtunk, nem titkoltam tovább, mennyire megbántott és megalázott ezzel az aprócska nyelvbotlással. Egész hazaúton próbált meggyőzni, hogy ne lássak bele ebbe többet, mint ami, egyszerűen a szituáció hozta elő, semmi több. Próbálok is hinni ebben, de attól még rá se bírok nézni, mert azonnal eszembe jut ez a tegnapi jelenet. Dühös, szomorú és csalódott vagyok. Nem akarok rá haragudni, de sajnos ez nem döntés kérdése.

rémálmos

A tudatalattim folyamatosan szórakozik velem különféle rémálmok formájában. Pedig erre igazán nem lenne szükség, mert pontosan tudom nélkülük is, mitől félek.

Az egyik rémálmom a lakásvásárlással kapcsolatos aggályaimat foglalta össze. Megyünk aláírni a szerződést, de egyáltalán nem úgy néz ki a hely, mint amikor először megnéztük. A lakáshoz meredek, ingatag lépcsők vezetnek lefelé. Kapaszkodó nincs, a lépcső maga olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy ember fér el rajta. Várnunk is kell, mielőtt lemegyünk, mert néhányan épp felfelé igyekeznek. Ijesztő, lepukkant emberek. Az egész hely a pokolra emlékeztet. Szólok, hogy nem akarom aláírni a szerződést, mert ez tök más, mint legutóbb volt, de azt mondják, már késő. (A valóságban szerencsére nem így alakult, másodjára is tetszett a lakás és a környék, úgyhogy alá is írtuk az adásvételit.)

A másik álmom jelentése is elég egyértelmű. G. kígyót akar otthon tartani. Félek a kígyótól, sosem tartanám otthon, de a kedvéért belemegyek. Amikor megvesszük a boltban az aprócska kígyót, alszik (vagy el van kábítva, nem tudom), és ahelyett, hogy valami terráriumban hoznánk haza, a lábamra kötözzük, a térdem fölé. Milyen szuper ötlet, nem?:D Hazafelé megállunk G. szüleinél, beszélgetünk. Én aggódni kezdek, hogy lassan indulnunk kéne haza, mert még felébred. Ahogy ezt kimondom, már látom is, hogy ébren van, tekergőzik a lábamon. Rohadtul megijedek, de emlékszem rá a filmekből, hogy kell megfogni egy kígyót, ezért összeszedem a bátorságom, és a fejénél fogva felemelem. Igazából nem veszélyes, még elég kicsi, és tudjuk, hogy nincs méregfoga. De azért segítségért kiabálok, hogy valaki fogja már meg, rakja bele egy befőttes üvegbe, vagy valami. Senki nem mozdul. Állok, kezemben a tekergőző állattal. Végül odaadom G.-nek, hogy ha nincs is üveg, akkor is fogja. A következő kép, hogy már otthon vagyunk, és egész aranyosnak tartom a kígyót. Kiderül róla, hogy alakváltó. Időnként helyes kis nyuszivá változik, és többen is lesznek (hárman). Gyerekké is átváltoznak (ha eddig nem lett volna teljesen egyértelmű, mire utal ez a rémes álom). Ettől elég problémás lesz a tartásuk, mert a kígyó terráriuma a babáknak nem jó, a nyuszik meg kiugrálnak a kiságy rácsain stb. Próbálok rájönni, hogy érhetném el, hogy legalább egyféle alakban maradjanak.